Volt egy álmom-első fejezet
A köd annyira sűrű volt, hogy akár vágni is lehetett volna. Mint egy pókháló, úgy szőtte be a reggeli tájat. De nem is pókháló, inkább mintha az ég leköltözött volna hozzánk a Földre. Akkoriban dús, vastag szálú, fekete hajam volt. Este összecopfoztam, mire a rakoncátlan fürjeim úgy-ahogy kisimultak. Persze még távolról sem volt egyenesnek nevezhető, de mindenesetre én örömmel bámultam magam mosakodás után a tükörben. Olyan jó volt hasonlítani a többi gyerekre. A lépcsőházban lakó gyerekek haja ugyanis mind egyenes szálú volt, amit aztán az anyukájuk két oldalt befont. Panninak volt mindig a legszebb a frizurája. Gyakran viselt lófarkat, de parkettába is szívesen hordta a haját. Aztán mindig valamilyen színes masnival vagy szalaggal díszítette. Irigykedve néztem. Az én hajam rendszerint csak szabadon hintázott a fejemen. A lapockámig érhetett, de mivel csigákban felgöndörödött csak a vállamat súrolta. Folyton a szemembe lógott. Nem voltak szalagjaim, vagy egyéb hajba tűzhető csecse-becsém, de még anyukám sem, aki copfba fésülte volna az elkóborolt tincseket.
Reggel nyolc óra volt, mikor kiléptem az ajtón. Friss volt a levegő és egyáltalán nem bántam már a ködöt. Egy ismeretlen autó motorjának hangja törte meg a hajnali csendet. Hétvége volt, a ház még ébredezett az éjszaka súlyából. A tejesedényt fülénél fogva a kilincsre akasztottam és odarohantam a korláthoz, hogy szemügyre vehessem a kocsiba ülőket. Egy kalapos férfi szállt ki először. Odarohant a hátsó ajtóhoz és kinyitotta. Egy hölgy jelent meg a ködben. Csak a prémet láttam a vállán, túl sűrű volt a köd. A nő vidáman felkacagott a férfi lovagiasságán és rögtön belekarolt. De volt még valaki az autóban. Ezen a késő őszi reggelen láttalak meg először. Ha azt mondanám szerelem volt első látásra, hazudnék. Akkor még nem gondoltam rád, túlságosan lekötötték érdeklődésemet a szüleid. Mint minden egészséges nyolcéves, én is kíváncsi voltam. Még ezen az áthatolhatatlan burkon keresztül is feltűnt a különbség. Az idegenek finom holmikat viseltek, amiknek az ára biztosan magasan meghaladta a lakók ruhájáét. Az itt élő gyerekek szüleinek volt jól fizető állásuk, de nem tellett nekik flancos holmikra. Én még tőlük is elütöttem. Tilda egyszerű fodrász volt, ami nem jelentett valami nagy pénzforrást. Csak később tudtam meg, hogy megboldogult nagymamám örökségéből fizettük a lakbért, a rezsit és az egyéb költségeket. Nem gondoltam ebbe bele, természetesen akkor még. Csak azt láttam, hogy nem szívesen játszanak velem a korombeli gyerekek. Sőt, a felnőttek is igyekeztek levegőnek nézni és tudomást sem venni rólam. Sokszor láttam, hogy a szomszédok meglátogatták egymást hétvégenként. Hozzánk soha nem jött senki és mi sem mentünk máshoz.
A sofőr kiszállt, majd felnyitotta a csomagtartót. Három, méretes koffert húzott elő belőle. Alacsony ember volt, a háta meggörnyedt az üléssel eltöltött évek súlya alatt. Megpödörte a bajszát, láthatóan várt valamire. A kalapos férfi sóhajtott, majd egy bankjegyet húzott elő a tárcájából és a sofőr kezébe nyomta. A kesztyűje miatt nehezen ment a művelet, de aztán csak sikerült előhalászni valahogy a bankjegyet. Akkor döbbentem rá, mennyire hideg van. Végig futott testem a nyirkos szél, most már vacogtam. Rongyos inget viseltem, ami ráadásul nagy is volt rám. A nadrágom valamivel jobban védett az időjárás viszontagságaitól, de a sok viseléstől már az is kikopott néhány helyen. A lábaimra bámultam. Nem volt rajtam zokni. Próbáltam megmozdítani a nagyujjamat, de érzéketlenné vált és megdermedt. Belekapaszkodtam a korlátba, hogy a cselekvést a másik lábamon is elvégezzem, de az is hasonlóképp viselkedett. Meg akartam fordulni, hogy beszaladjak a lakásba. Csak akkor döbbentem rá, hogy a kocsi régen elhajtott, a család pedig felém tartott. A nő cipője ütemesen dobogott. Kipp-kopp-kipp-kopp. Nyeltem egyet. Túl messze merészkedtem a lakásunktól. Nem akartam, hogy észrevegyenek, hogy meglássanak így, ennyire lerongyolódva. Szégyelltem magam. A különbség közöttünk akkora volt, mint egy koldus és egy király között. Kétségbeesetten szorítottam a korlátot és imádkoztam egy apró csodára várva, ami megkímél egy kínos szituációtól. De a csoda csak nem jött, és úgy látszott Istent is hidegen hagyja a sorsom e pillanatban. Aztán motorhangot hallottam, a taxi visszajött. A lámpái sárgán világítottak a ködben. A hölgy izgatottan visszafutott a kocsi elé.
- Asszonyom! Az autóban hagyta a kesztyűjét- a sofőr nyugodtan beszélt, és közben egyszer sem nézett a nő szemébe. Az valamit válaszolhatott rá, de én már semmit sem hallottam, csakis a torkomban dobogó szívemet. Megfordultam a tengelyem körül és örült tempóban rohantam a házunk ajtaja felé. Egy ökörnyál keresztezte utamat, amibe belegabalyodtam és a vékony fonal az arcomra tapadt. Furcsa, bársonyos érzés volt, ugyanakkor zavaró is. Nem törődtem vele, ijedtemben még a tejesedényt is levertem a kilincsről, ami aztán nagy csattanással a földön landolt. Nem érdekelt már más, csak a házból áradó meleg biztonságot nyújtó oltalma. Ahogy átléptem a küszöböt, a megkönnyebbüléstől még a könnyem is kicsordult. Érzetem a friss levegőt, ahogy az ajtó becsukódott. Jeges csókjával végigsimította az arcomat, amin még mindig ott csüngött a pókháló. Valami hihetetlen, eddig ismeretlen érzés kerített hatalmába a történtek miatt . Azt hiszem izgatott voltam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése