Új fejezet és egy kép

 Volt egy álmom-második fejezet

Nehéz lenne megmondani miért tér vissza újra és újra az álmaimban ez a fagyos hajnal emléke. Az izgatottság, mint új keletű érzés, teljesen hatalmába kerített. Bizonyára éreztem már, de tény, hogy nem gyakran volt benne részem, és nem ennyire intenzíven.  Ha tehettem volna, órákig ott ücsörgök az ajtó előtt és csak engedem, hogy gátak nélkül hatalmába kerítsen az érzés. Végre velem is történt valami izgalmas, és nem voltam hajlandó ezt egyhamar magam mögött hagyni.  Újra látni akartam őket, hogy aztán tátott szájjal bámulhassam mennyire elegánsak. De ezzel együtt az is eszembe jutott, hogy ha találkoznánk valamelyikkőjükkel szemtől-szemben, valószínűleg ugyanúgy szégyelleném magam, és próbálnék elfutni, mint ahogy azt már egyszer megtettem.  Arra gondoltam, hogy mi lenne, ha megkérném Tildát, hogy vegyen nekem egy szép új ruhát, de még az ötlet gondolatától is kivert a víz.  Ezért hát elodáztam a gondolatot és bármennyire szépek is voltak, megpróbáltam kiverni a fejemből az elegáns családdal kapcsolatos emlékképeimet. Borzasztó volt máris visszacsöppeni a valóságba, de tudtam, ha nem teszem, rossz dolgok következnek. Mindig kikaptam Tildától, ha ábrándoztam munka helyett, ami gyakran előfordult.  De hát nyolcévesen az embert még a képzelete irányítja, és ebből nekem valljuk be a kelleténél több is jutott. Persze ez egyáltalán nem meglepő, mivel sokat voltam egyedül, mindig a képzeletembe menekültem. Ott nem voltak határok és emberek, akik megmondják mit és hogyan csináljak.  Vagy ha voltak is, kedvesen szóltak hozzám, lágyan, ahogy egy édesanya szól a gyermekéhez. Édes menedék volt, oltalmazó mentsvár.

Feljajdultam a fájdalomtól, ami a lábujjaimba belenyilallt. A megfagyott végtagok hosszú zsibbadás után tértek csak magukhoz. Mozgattam a lábfejeimet, fel, spiccbe, jobbra, és balra, majd megpróbáltam ráállni. Nehezen, de végül csak sikerült. Aztán pár perc múlva már könnyedén mozogtam és nekiálltam a házimunkának.  Volt bőven tennivaló. Kicsi lakásban laktunk, amiben  csupán egy hálószoba, egy konyha és egy WC volt. Kis folyosó kötötte őket össze. Volt még egy helység a lakásban. Egy apró kamra. Levegőtlen, fénytelen, komor. Ez volt az én szobám. Gyűlöltem, mert olyan volt, mint egy börtön. Rossz alvó voltam, abban a kis egérlyukban pedig kínszenvedés volt minden óra. Ha tehettem inkább kiszöktem és a konyhában vagy a fürdőben alakítottam ki egy zugot, ahol éjszakánként meghúzhattam magam. Egy darabig működött is a dolog. Megvártam, míg Tilda elaludt, majd nesztelenül kiosontam a helyre, amit aznap kiszemeltem. A fürdőszobában hihetetlenül párás és fullasztó volt a levegő, de ha a hold pocakja kikerekedett, élvezettel fürödtem a fényében. Olyan voltam, mint egy növény. Szükségem volt a fényre, különben csak vegetáltam. Télen hidegek voltak a helyiségek, az én „szobám” ilyen szempontból előnyös volt. Valamilyen csoda folytán egy konvektor is elhelyeztek benne, az egérrágta ágyam mellett. A kis lukacska hamar felmelegedett, és ilyenkor lehetett bármenyire hideg odakint én sosem fáztam, sőt gyakran még a pizsama is felesleges ruhadarabnak bizonyult. Azonban ha fény és meleg között kellett választanom, többnyire az elsőt választottam. Szerettem a világ színeit, és nyomasztott a szoba sötétje, így amikor csak tehettem, kiszöktem. Félelmetes érzés volt, de szabadnak éreztem magam általa. Azonban ennek is, mint minden apró boldogságnak a gyerekkorom során, hamar vége szakadt. Tilda egy reggelen hamarabb kelt fel, mint én. Rosszul aludt aznap éjjel, és nyúzottan kibotorkált a konyhába. Én akkor ezt a helyiséget választottam, mert melegebb volt a többinél (kivéve persze az egérlyuknyi szállásom, de azt a már említetett okokból kifolyólag, eszem ágába sem jutott használni).

 Nem volt sok játékom, viszont egy babához végtelenül ragaszkodtam. Rongyból volt, és minden igyekezetem ellenére nyomot hagyott rajta az idő. Pedig féltettem, soha nem raktam piszkos helyre, és bár mindenhova magammal cipeltem, nagyon ügyeltem rá, hogy tiszta maradjon. Mivel egyedül voltam a nap nagy részében, a babának öntöttem ki a szívemet, és folyton vele társalogtam. Kék ruhácskája volt és gomb szemei. Olyan szelíden nézett rám, ahogy egy kóbor kiskutyus néz a menhelyen, ha egy potenciális gazdajelöltet meglát. Luca baba a barátom volt. Az egyetlen barátom. Azon a bizonyos estén is őt szorongattam és úgy aludtam el, egy plédbe burkolózva a hideg kövön. Arra ébredtem, hogy gyomorszájon rúgnak. Felnyögtem a fájdalomtól és kábán Lucát szorongattam.

- Te meg mi a francot keresel itt? – Tilda volt az. Tekintete villámokat szórt felém. Nyolcéves voltam, egy rémült és magányos kislány. Nem jártam iskolába még, de azt tudtam, hogy ha felidegesítem, az rettenetesebb egy nyári dörgedelemnél, pedig nagy ellenségeim voltak a villámok és az volt az egyetlen alkalom, amikor örömmel behúzódtam az szellőzőnyílás nélküli szobába.

Még most is emlékszem a napra. Nem tudtam megszólalni. Száraz volt a szám és bambán rámeredtem. Ez volt a legrosszabb, mert tudta, hogy félek tőle, és csak erre várt. Belemarkolt a fekete hajamba és teljes erőből húzta. Összeszorítottam a fogaimat, hogy még véletlenül se sikítsak, de minden igyekezetem romba dőlt. Majd végül már nem is érdekelt, csak ordítottam, ahogy a torkomon kifért. Ez még jobban feldühítette. Ekkor azonban olyasmi történt, amin igazán elképedtem. Elengedte a hajamat és kiment. A földön feküdtem, már szóltam egy szót sem.  Értetlenül tekintettem az ajtón kiszaladó selyemruhás, vörös hajzuhatag tulajdonosára. Nemsokára visszatért. Tekintetében olyan megvetés, harag és düh tükröződött, ami eddig ismeretlen volt előttem. Háta mögül egy hegyes fémet húzott elő. Kés volt. Borzongás futott végig a testemen, az izmaim engedetlenül remegni kezdtek.  Az első gondolatom az volt, hogy engem akar leszúrni vele, de sokkal rosszabbat tett. Kitépte Luca babát a karjaimból és beledöfte a kést, majd végighasította a hasát. A babával együtt a szívemet is kitépte. Addig a napig az a baba volt a mindenem, és úgy ragaszkodtam hozzá, ahogy egy édesanya a gyermekéhez. A vatta szanaszét hevert a kövön, az én gyönyörű Lucám pedig élettelenül feküdt. Eleredtek a könnyeim és végigfolytak az arcomon. Keservesen zokogtam, Luca engem nézett, mintha azt mondaná: Cserben hagytál! 

Aztán elment. Nem érdekelte miért aludtam a konyhában, nem érdekelte semmi.  Bosszút akart állni, és megtalálta a legjobb módot rá. Hogy miért? Nem tudtam, akkor még csak nem is sejtettem miért gyűlöl ennyire. Csupán annyit tudtam, hogy soha nem voltam még ennyire egyedül.